Ahányszor erre járunk, mindig feltöltődök, azért is, mert szerető barátok vesznek körül, ugyanakkor magunk mögött hagyjuk a nagyváros zaját, zsúfoltságát és már az úton csodálom a természet szépségét, a rengeteg zöldet, erdőket, vizeket és egymástól távol épített házakat.
Vonattal utaztunk, én nem sokkal felszállás után bealudtam. Aztán később mikor felébredtem, láttam, hogy Drágám már sorban csomókat kötött a horgokra, amik ott sorakoztak az előttünk levő szék támláján...
Készülődés a nagy fogásra...
A szép időt sokan kihasználták. Barnim itt már a tücskeivel bajlódik:
Azokkal a tücskökkel, akikkel hajnalban bújócskáztam a lakásban. Valami neszt hallottam, de sehogysem jöttem rá, hogy honnan ered, aztán, mivel hajnali 5 óra volt, nem is voltam biztos abban, hogy jó a hallásom. Később, amikor már biztos voltam abban, hogy valóban hallszik valami, elkezdtem a hang után menni és pár perc múlva rájuk találtam abban a nylonzacskóban, ami furcsa módon az egyik fiókon lógott. Belenéztem, akkor már sokkal tisztábban hangzott a cirpelés. Drágám horgászáshoz vette őket, értitek, ezeket akarta felszúrni a horogra.
Ez a kutyus vagy a csónakról őrizte a tavat, vagy a vadlibákat kergette. Hadd ne mondjam micsoda gágogással éljenezték a libák.
Amig Drágám készítette a horgászbotot, addig Pistabácsi már sorban fogta ki a halakat. És sorban dobta vissza őket... Aztán már ő is kész volt az első dobásra.